Békemenet a családon belüli erőszak ellen

2020.05.15

Ikrekkel voltam terhes, két lánnyal. A szülés komplikációkba torkollott; a lányok végül koraszülöttek lettek. Már a legelején tudtam, hogy az apjukkal gondok lesznek: a terhességem teljes ideje alatt egyszer sem segített - még akkor sem, mikor a lányok élete veszélyben forgott. Korábban nem éltünk együtt; először akkor költöztünk össze, miután hazaérkeztem a kórházból. A Budapest külvárosában található új házban nehéz élet kezdődött számomra: A lányok apja sem a gyereknevelésben, sem pedig a ház körüli teendőkben nem vette ki a részét, miközben tőlem elvárta, hogy mindent teljes erőbedobással végezzek. Elkezdte korlátok közé szorítani az életem és a cselekedeteim, és a gyerekeinket is felhasználta arra, hogy rajtuk keresztül korlátozzon. Pl. megtiltotta nekem, hogy láthassam őket vagy azzal fenyegetett, hogy bántani fogja őket. Egy nap aztán besokalltam, fogtam a gyerekeket és visszaköltöztem a szüleimhez. A másik oldalról azt is akartam, hogy az apjuk is láthassa a lányokat. Ezért gyakran találkoztunk bárokban, kávézókban és parkokban, ahol neki is lehetősége volt egy kis időt tölteni velük. Egyik nap aztán - mialatt én egy parkban a padon ülve épp egy könyvbe temetkeztem - , hogy addig is teret adjak az apjuk számára a gyerekekkel való felhőtlen időtöltésre, fogta a 9 hónapos kislányokat, beültette őket a kocsijába, majd elhajtott... A lányokat aztán bezárta a lakásába és soha nem engedi ki őket. Én csak akkor láthatom őket, ha ő engedélyt ad rá, és akkor is csupán a zárt ajtórácsok mögül. Ez már 8 hónapja így megy folyamatosan, ami azt jelenti, hogy a lányoknak eddigi életük felét ilyen körülmények között kellett leélniük.

Ez a történet egyike azoknak a szívfacsaró vallomásoknak, amelyeket tegnap hallottunk a családon belüli erőszak elleni figyelemfelkeltő eseményünkön. A november 23-i megbeszélést a magyar Parlament előtt békemenet és csendes tüntetés követte. A tegnapi volt egyébként a legelső olyan esemény, amely a "16 nap az aktivizmusért" elnevezésű nemzetközi eseménysorozat keretein belül kerül megrendezésre. Az esemény november 25-től december 10-ig, az Emberi Jogok Világnapjáig tart majd. A szervezők legfőbb célkitűzése, hogy érzékenyítő kampányokon keresztül hívják fel a figyelmet a nők jogaiért való küzdelem fontosságára, valamint a családon belüli erőszak és bántalmazás elleni küzdelemre, amelyet egyes nőknek rendszeresen el kell viselniük, nap mint nap. Az idei év tematikája elsősorban a gyermekek bántalmazására irányul majd. A szervezők célja, hogy megemlékezzenek ennek a véget nem érő tragédiának az áldozatairól: az összes meggyilkolt vagy bántalmazott gyermekről és az összes olyan gyermekről, akiknek nem volt lehetősége iskolába járni vagy az álmukat megvalósítani, hogy táncosok vagy űrhajósok lehessenek vagy bárkik, akik szerettek volna lenni felnőttkorukban; az összes olyan gyermekről, akik már nem érhetik meg a felnőttkort. Ami az érintett tanúk vallomását összeköti, az a tény, hogy a különböző intézmények és igazságszolgáltatási rendszerek - ahelyett, hogy az állampolgárokat segítenék és a szükség pillanataiban védelmeznék őket - minden erejükkel azon vannak, hogy ellehetetlenítsék számukra a jogaikért való küzdelmet. Számos nő azok közül, akiknek szombaton a tanúvallomását hallhattuk, többszöri próbálkozásra is a rendőrséghez fordult abból a célból, hogy ügyét a bíróságon is meghallgassák. Ezenkívül elmentek ügyvédekhez, bírákhoz, sőt orvosokhoz, ápolókhoz, még tanárokhoz is. Azonban mindezt hiába tették...ügyük ezután sem talált meghallgatásra. Ha a gyermekeid "biztonságban" lehetnek egy jól fűtött házban, élelemmel és ruhaneművel ellátva, akkor nincs miért aggódnod. Ha az apjuk elrabolta őket és megakadályozza számodra, hogy rendszeresen látogasd őket, még az is rendben van. Legalább elmondhatod, hogy nagy ritkán találkozhatsz velük. Gondoljunk csak bele, hány apuka neveli a gyermekét egyedül az édesanyjuk halála után. Csakhogy az anyuka (még) nem halott. Még életben van és küzd. Sosem áll meg... tényleg soha! Mert 2019-ben Európában nem szabad, hogy elfogadható legyen, hogy ilyen dolgok megtörténhessenek, és az végképp nem elfogadható, hogy az intézmények mindezt szó nélkül hagyják. Kötelességük segíteni a bajba jutottakon!

A konferencia után elhagytuk az Oktatási és Kulturális Központot, és megkezdtük a békemenetünk, melynek során számos fontos állomást érintettünk. Megálltunk pl. az áldozatok háza előtt (így igaz, néhányukat itt, Budapest szívében - saját házukban gyilkoltak meg, ami ha belegondolunk, valami egészen elképesztő!). Érintettünk továbbá néhány igazságügyi központot, valamint a rendőrséghez tartozó épületet, hogy ezeken a helyeken is tiltakozhassunk és felszólalhassunk mindazokért, akik többé már nem szólalhatnak meg... A békemenet végül a Kossuth téren ért véget - közvetlenül a Parlament épülete előtt, ahol a szervezők felolvastak néhányat az utolsó vallomások közül, majd szép csendben gyertyát gyújtottunk az áldozatokért és hogy emlékezzünk arra, hogy mindig van fény az alagút végén. Ha képesek vagyunk összetartani egy nagy közösségként: nők, férfiak; fiatalok és idősek egyaránt; gyermekek és a szüleik; tanárok és orvosok... ha mindannyian összefogunk, kiépíthetünk egy támogató hálózatot, amely megakadályozza mindezt és amely képes megállítani hogy ilyen szörnyűségek történhessenek. Mindeközben pedig fontos az is, hogy a hatóságok tudtára adjuk, hogy mi most az ő munkájukat végezzük!

A "16 nap az aktivizmusért" kampány szellemiségében most azt ajánlom, mindannyian ragadjuk meg a pillanatot, hogy elgondolkozzunk a hallottakon - hogy egy kicsit elgondolkozzunk a saját életünkön is, hogy tulajdonképpen mennyire múlékony egy emberélet... Akár mi is lehetnénk az érintett nők, férfiak és gyermekek helyében. Képzeljük bele magunkat azon szülők helyébe, akik 18 éves lányukat gyászolják azért, mert naivul ajtót nyitott annak a helyes srácnak a biológia óráról. Vagy képzeljük el, mit érezhetett az a 6 hónapos csecsemő, akit a saját anyja vérfürdőjében úszva találtak a padlón: ő megmenekült ugyan, de anya nélkül milyen sors vár rá? Vállaljunk sorsközösséget az édesanyával, aki gyermekét heti egyszer láthatja a bántalmazó apuka lakásából nyíló zárt ajtórácsokon keresztül. Az az asszony azt kérdezi: Én élek, a gyermekeim élnek... de élet ez egyáltalán?