A denevérleves esete a globalizációval, avagy hogyan maradjunk józanok önmagunkba zárkózva

2020.08.30

Azt hiszem, a címet nem kell részletezni mindenki, tudja melyik témáról lesz szó. Az elmúlt hónapok történései egy ijedt méhrajt csináltak az emberiségből és sajna nem úgy néz ki, hogy gyorsan lezárnánk ezt a fejezetet.

Egy véleménycikk következik.

Elsőnek csak érdeklődve hallgattam illetve olvastam a híreket. Lévén a digitalizáció szinte életem minden zugába elért a netes hírportálok és az azokon való információ ellenőrzése már napi rutinná vált. Aztán persze elkezd az ember aggódni, vagy ha a Jurassic Park 2 c. klasszikust idézném "..aztán majd jön a futás, meg a sikítás" Így is lett. Pont az összekötöttség volt az, aminek köszönhetően kikerültek a hírek szinte mindig eggyel hamarabb mielőtt a kínai hatóságok reagálni tudtak volna. Ekkorra már szinte láthatóvá vált a visszaszámlálás nem csak a hírek, de magának a vírusnak a terjedésével kapcsolatban is. Itt pedig ugranék is egyet. A vírus terjedésének megvolt a maga talán későbbiekben remekül modellezhető folyamata. Jómagam csak annyit konyítok bele amennyi hálózatkutatást olvastam. Még mindig dereng kicsit a skálafüggetlen hálózatok mivolta, de talán ez nem mond sokat azoknak, akik nem érdeklődnek a téma iránt. Sőt talán egyes veterán játékosok még emlékezhetnek a World of Warcraft-os Corrupted Blood Plague-ra ami egy olyan játékbeli vírusként funkcionált, hogy az teljesen megbénította a játékot.(idő közben ezt több újság is felemlegette ahogy pár hálózatkutató is megszólalt a témában) Szóval habár voltak ismereteink, az azóta eltelt években tovább gyorsult világunkban nehéz volt megálljt parancsolni a terjedésnek. Köszönhető volt ez persze a kulturális eltérésektől kezdve azon át, hogy pár óra alatt kontinensnyi távolságokat utazhatunk.

Aztán el is jutunk az elmúlt pár naphoz, az esetek ugrásszerű növekedéséhez a magyar közélet már megszokott szekértáboros, átordítozós, szemforgatós kommunikációjához. Részekre estünk politika, félelem érzet és szinte minden fajta csoportidentitás mentén, amiből kicsiny és törékeny társadalmunk áll.
Talán mondanom sem kell, hogy ez baj. Amikor pedig elhatároztam, hogy szeretnék valamit tenni, ha csak két téglát is egymásra, de bármit, ami segít. (Persze azon túl, hogy betartom a szokásos kézmosás, távolság tartás és egyéb szabályokat) Rájöttem, hogy talán kicsit túlzottan is leuralta a téma a közbeszédünket. A társalgások egy jó része átváltott a koronavírussal való viccelődés és aggódás furcsán melankolikus keverékébe. Miről lehetne így írni, hogy értelme is legyen. Azt hiszem a legegyszerűbb naplót írni. Én az ismerőseim elmúlt napjaiból említenék meg pár pillanatot. Van, aki saját maga vonult karanténba miután hazajött az angliai egyeteméről és vígan közvetíti, ahogy éppen vacsorát csinál magának. A postjai sarkán pedig ott a két hétről visszaszámoló kis időzítő. Olyan is akadt, aki kimenni akart, de már nem jutott ki így többnyire otthon ül és olvas, saját novelláit írja vagy épp a közelükben lévő erdőben sétál. Olasz ismerőseim többnyire a családjukkal vannak, itt is előjön a főzés, mint összetartó kapocs, aki teheti, ugyancsak a kertben napozik és olvasgat. Volt, aki az említett közbeszéd leuralása miatt már nem olvas, híreket csak ismerősök alapján kapja a sűrítményt. Nála is az egyszerűbb szabadidős tevékenységek dominálnak (olvasás, futás, biciklizés) na meg persze a tanulás egy remélhetőleg majd megtartott érettségire. Egy litván lány pedig a filmekbe temetkezett és várja, hogy végre hazamehessen valahogy, addig a saját szobájában raboskodik. Következő magyar ismerősöm épp azon izgul, hogy csütörtökön hazajöhessen, és ne töröljék el a járatát, majd két hét önkéntes karantén vár rá. Aztán olyan lánnyal is beszéltem, aki jó eséllyel ezt a cikket is kettétépné, és jól elverne vele mivel mind az emberre ömlő híreket mind az ezt ellensúlyozni próbáló néha túlzónak vagy kicsit esetlennek ható erőltetett pozitivizmust is hátborzongatóan szörnyűnek tartja. Valahogy így próbálnak józanok maradni az ismerőseim. A szükséges dolgokon túl sok-sok figyelem eltereléssel.

Tudom, ez a kis szösszenet talán nem hoz akkora megnyugvást akár csak hatást, mint remélem, de jómagam erős stresszhelyzetben ugyancsak szeretek az íráshoz folyamodni. Nem akarok szakértő képében tetszelegni, de talán azzal, ha egyre részletesebben bemutatom, mi történik velünk, emberekkel és nem csak pörgő számokat és színezett térképeket nézegetünk, az segíthet megérteni, hogy mi folyik most körülöttünk illetve velünk.A fenti cikket nagyjából egy hete írtam. Azóta elég sok minden változott sajna nem a jobbik irányba. Közben elkezdtem egyre több ismerősömet megkeresni, hogy meséljenek kicsit. Volt, aki egészen meseszerűen írta és élte meg az elmúlt pár napot és olyan is volt, akin inkább csak az aggodalom lett úrrá. Illetve egy a hazánkban ragadt lányról tudom, hogy már egyáltalán nem olvassa a híreket mivel májusig itt ragadt így jobb, ha nem keseríti magát ilyesmivel. Egyben szeretnénk egy felhívást is közzétenni, azoknak, akik szívesen írnának az élményeikről, hogy küldjék el nekünk beszámolóikat. Egyrészt mivel kezdek kifogyni a külföldi barátokból. Másrészt azért mert az ilyen beszámolók segítik eloszlatni az emberek aggodalmát. Esetleg akinek ez sem elég az gondoljon arra, hogy egy ilyen kordokumentációt akár még jó pár évig olvasgathatnak majd azok, akiket érdekel ez a téma.